Megnemszületettinterjúk

-

Hét hónappal a halála előtt, idén márciusban interjút készítettünk Xantus Jánossal új filmje, a Kiki a csoportban kapcsán. A beszélgetést eddig nem publikáltuk, mert János elárulta, hogy vannak otthon Neurotic-felvételei, de nem tudta felidézni, pontosan mik - egy bizonyos szalag rémlett neki, amelyen Pajor Tamás hallható, amint a konyhában gitározik és énekel. János felajánlotta a kazettát a blognak, de ezután pár hónapig túl elfoglalt volt, mi pedig szerettük volna megvárni a felvételt, mielőtt megjelentetjük az interjút. Október 25-én beszéltünk vele utoljára: telefonon elmondta, hogy megtalálta a hanganyagot, amely nem más, mint a teljes Neurotic-lemez (még a Rocktérítő című filmhez vették fel), kiegészülve a film végén hallható Gyere ki! című dallal. Eredetileg a legendás lemez kiváló hangminőségű másolatának apropóján szerettük volna közölni az interjút, ám amikor olvastuk János halálhírét, azonnal tudtuk, hogy az interjúnak immár más típusú jelentősége van. Az eredeti, radikálisabb szerkesztést felülbíráltuk, így a beszélgetést most apró formai módosításoktól eltekintve úgy olvashatjátok, ahogyan lezajlott. Ezáltal - reményeink szerint - János jellegzetes humorára, kivételes figyelmességére és megnyerő beszélgetési stílusára ismerhet rá mindenki, aki volt olyan szerencsés, hogy ismerhette őt.

A beszélgetést rögzítjük, mint a Vodafone Ügyfélszolgálat.

Jó, rögzítsük. Helyes. Volt egy one touch recorderem, ami abban az időben még ritkaságnak számított. Nem is tudom, mikor, talán hetvenkilenc-nyolcvanban vettem Párizsban. Egy pár évig azt csináltam, mint a Warhol, akinek volt egy időszaka, amikor állandóan nála volt egy kis magnó, és minden beszélgetést fölvett. Ezeket a kazettás felvételeket nagyrészt bedigiztem, és ezekkel egy huzatban bedigiztem egy csomó régi zenei felvételt. Ezek tényleg pótolhatatlan dolgok többnyire, pláne, ha nem digizem be őket.

Az Artpoolnak felajánlottál belőle valamit?

Nem. Hallottam a vállalkozásukról, de nem ajánlottam fel nekik semmit. Van egy archiválási génfarkincám, szeretem eltenni a dolgokat, lehetőleg úgy, hogy elő is lehessen őket venni. Nem dobálok el olyasmit, ami érték.

A kimaradt jeleneteket nem érezted annak?

Az egy másik történet. Azokat nem az én dolgom archiválni. Nekem az kell is, hogy a kimaradtakat ne lássam többé. Ha az ember egy nyersanyagból csinál egy készterméket, akkor a forgácsot eltakarítja. Azt a fajta archiválást nem érzem a magaménak. Ha úgy látom, hogy marha jó rész, de a filmegésznek nem tesz jót, akkor kidobom, és nekem nem hiányzik, mert a film az, ami megmarad. Amikor a Tilos rádiót 2000-ben bezárták, akkor forgattam róla egy filmet, aminek megvan az összes felvételi anyaga. Saját felszerelésemmel forgattam le, elraktam a kazettákat, és valószínűleg fel fogom ajánlani tombolaajándéknak valamilyen bulin. De ez egy ritka eset. Általában nem érdekelnek a megmaradt anyagok. Amikor valamilyen dokumentációs munkáról, dokumentumfilmről van szó, akkor a felvett anyagok esetleg érdekesek és értékesek lehetnek, de erre különösebb hangsúlyt nem fektetek.

Belenéztél a Rocktérítő DVD-be, amit adtunk?

Nemcsak belenéztem, de vetítettem a diákjaimnak, mert egy új osztályt kezdtem el tanítani. Hosszú évek óta a legjobb kópia, amit láttam. Eddig ócska anyagaim voltak. Az összes többi másolaton, ami eljutott hozzám, hanghibától kezdve minden van, de két-három tizennyolcas karika a minimum, meg mindenféle tévéknek a logója, amik leadták, és ahonnan föl lett véve. Úgyhogy köszi még egyszer.

Mi köszönjük, hogy leforgattad a fiilmet. Nyilvános vetítés nem lesz mostanában?

Nem tudom. Nem foglalkozom a filmek forgalmazásával, utóéletével. Ami hülyeség, mert kéne, de ez valahogy így alakult.

A tévécsatornák sem igen játsszák. Egyszer azt válaszolták a kérdésemre, hogy nincs rá adásjog.

Kusza a jogi háló. Hány év volt, amíg nem lehetett tudni, hogy a nyolcvan és kilencvenöt között készült filmeknek egyáltalán ki a jogtulajdonosa. Jó pár évig csiszolgatták ezt a témát, mire született egy megoldás. Az, hogy a jog lejárt, foglalt vagy meg kéne vásárolni, annál talán még meredekebb, amikor nem lehet tudni, hogy kinél van.

De időnként azért levetítik a filmjeidet nyilvánosan, pénzért, és nem egyszer meghívott vendég vagy.

Nagyon valószínű, hogy én nem vetíthetem csak úgy habókra, pláne hogyha pénzt szedek a bejáratnál. Hogyha nem szedek pénzt, akkor talán. Én sem vagyok nagyon túlképzett ebben a jogi témában, de nem veszik olyan mereven, mint ahogyan a Víg Miska énekelte, és ez lehet, hogy pont a civilizálatlanság jele. Amikor vetítették, megkérdezték, odaadtam, de szerintem azé a felelősség, aki a pénzt szedi, én nem kaptam belőle semmit. Nem vagyok benne a buliban.

Térjünk rá a legújabb filmedre. Egy ilyen jellegű filmben mekkora szerepe van a rendezőnek? Az eredeti elképzelés nem siklik félre a műfaj spontaneitásából adódóan?

Jöttek rá olyan válaszok, hogy „Jó, jó, János, de hát hol vagy te ebben? Mit csináltál te itt?”

Bennünk is felmerült a kérdés.

Persze. Nálunk kicsit van egy olyan elképzelés, hogy az az alkotó, aki ott áll és alkot, és ha valaki a háttérbe húzódik, akkor az nem is alkotás. Erről két dolog jut az eszembe. Egyrészt egy jóideje igyekszem a háttérben maradni alkotás közben, egyáltalán nem ambicionál, hogy dőljön a vászonról, hogy fú de meg van ez csinálva. Ez egyáltalán nem érdekel, sőt magam is jobban szeretek olyan alkotásokkal találkozni, ahol az alkotó nincs az előtérben, hanem valahol szépen elvan a háttérben. Másrészt meg ennek ellenére – és ez jólesik – nagyon sok olyan reakció jött a Kiki a csoportbanra, hogy „Ez egy Xantus-film, János, ebben teljesen benne vagy, olyan, mint az összes többi filmed.” Ilyenkor elégedett vagyok, mert szerintem is, amit az ember csinál, az jó esetben magán viseli a kézjegyét akkor is, ha azon dolgozik, hogy igyekszik a háttérben maradni. Azt talán nem is tudnám kiszedni belőle.

A dokumentálási szándék a filmjeidben is tetten érhető.

Ebből a szempontból az Eszkimó különbözik a Rocktérítőtől, mert utóbbi sokkal inkább dokumentumfilm. Az Eszkimó annyiból dokumentumfilm, hogy az a világ, amiben akkor éltünk a barátokkal, abból van az összes eleme annak az építménynek, ami aztán maga a film. Tele van vele mondatokig, néha dialógusokig lemenően. Abban az időben is használtam a oce touch recordert, egy csomó mindent fölvettem, és egyszerűen voltak olyan kedvenc életből vett dialógusaim, amiről úgy gondoltam, hogy meg kell mutatni, meg kell csinálni. Nagyon sok valóságos elem van benne, de a film egyértelműen fikció. Körülbelül úgy, mint egy regényben: nagyon sok nem hangzott el, de mégis valahogy kiegészíti és szervül. Abszolút fiction, de az abszolút fiction irodalom nagyrészében is ezer és millió olyan kis tény szerveződik egybe, amik úgymond léteztek vagy megvalósultak az életben vagy a világban is. A Rocktérítő esetében már a forgatás közben megvolt bennem, hogy majd húsz év múlva ez milyen érdekes lesz. Hogy akkor ezek az emberek mit éreztek.

Pont így alakult.

Igen, pont így alakult. Úgy gondoltam, ezt el kell tenni, mert a Fiatal Művészek Klubja, ez a gettó, amibe beleszorították a kicsit deviáns művészeket, meg egyáltalán a művészeket abban az időben, ez tobzódott a tehetségekben. Egyszerűen hihetetlen sűrű szellemi élet - részben a bezártság és az egymásra utaltság miatt is -, nagyon komoly mennyiségű kreativitás buzgott ott föl a Fiatal Művészek Klubjában. Valami, ami tünékeny, és nem biztos, hogy fennmarad, sőt nagy valószínűséggel nem fog fenn maradni. A Tamást azért pécéztem ki, mert úgy éreztem, hogy ő nem fogja sokáig húzni azzal az életvezetéssel, hogy két végén égette a gyertyát. Azt nem lehet a végtelenségig csinálni. Ennek egyszer – én azt gondoltam, hogy brutálisan – vége lesz. Azt gondoltam, hogy börtönbe fogják csukni, vagy nem tudom én, megsebesül vagy hasonló vége lesz, de nem így lett vége, hanem megtért. Erre nem gondoltam, de ez talán még a legjobb variáció volt, bár ezen lehet vitatkozni. A Rocktérítő forgatása közben a Tamás eltűnt két hétre, aztán visszajött már megtérve, és mondta, hogy akkor ezt az egészet hagyjuk, ne legyen film, mert az ördögtől való. De nekünk azért be kellett fejeznünk a filmet, és addig is, amíg ő az áldását adta, hogy ez a film kimehet, nélküle forgattunk. Gondoltam, ugyanolyan módon, mint ahogy a Tamás tettei és élete belekerültek a filmbe, ugyanúgy kerüljön bele például a Miska operája. Forgassuk le, kerüljön bele, mert különben nem marad meg. A Miskának és a Másik Jánosnak ezek a darabjai léteztek hangfelvételen, ők fölvették. Nem tudom, hogy stúdióban-e vagy otthon hathuszonötös, jobb fajta magnóra, de hangban rögzítve voltak. De hát tudod ezek a szalagok el tudnak tűnni. Én pedig arra gondoltam, ha már így indultunk neki, hogy valamit dokumentálunk, valamit archiválunk, megőrzünk a jövő számára egy jelenséget, ami biztos, hogy érdekes és fontos, és majd egy másfajta optikával nézve későbbről nagyon jellemző tud lenni egy korra… Plusz az is ott van, hogy olyan értéket sikerült átmenteni ide, amitől néprajzi értékmentő munka vagy archiválás. Ez volt a szándék, és ez nagyjából teljesült is. Ilyen szempontból tökmindegy, hogy a Tamásnak a számai, vagy ahogy ő ezeket előadja, vagy pedig a Miskának az egyik operája. Utóbbi megvolt hangszalagon, amihez később vettük fel a képsorokat, playback technikával. Akkor az ott részben kiegészült, részben több esélyt kapott arra, hogy eljusson a közönségéhez, és hogy fennmaradjon. Ez nagyjából meg is valósult.

Volt, hogy olyasmit archiváltál, aminek nem örültek?

Például az Eszkimóban, amikor a Boguslaw Linda le akar ugrani a hídról, és jön a rendőr, és hazaküldi, az egy sokkal hosszabb jelenet volt, de az egyik bölcs és sok kapcsolattal rendelkező stúdióvezető barátom tanácsára megkurtítottam. Az volt a tanács, hogy ne csináljunk hülyét a rendőrségből. Az az egész jelenet, amit én kidobtam, egy az egyben volt átvéve az életből. Az speciel megtörtént szóról szóra. Társaság, és akkor mindenkitől elszedte az igazolványt, és végigment mindenkin, hogy „Maga a XIII. kerületben lakik, és a II. kerületben dolgozik, akkor mit keres este tíz óra után a VI. kerületben?” Ilyen jellegű éberség volt. Ezt szó szerint betettem a filmbe, és mint egy abszurd túlzást, nem szerették volna. Megkérték, hogy ne csináljunk már a rendőrségből bohócot. Persze ma nagyon más a helyzet, és én is változtam, az ember ötven fölött már kevésbé élvezi, hogyha bohócot csinál bárkiből is. De hogyha az illető bohóc, akkor nehéz elszakadni tőle. (Nevet)

A legújabb filmedben, a Kiki a csoportban címűben és a talán főművedben, a Rocktérítőben...

Én az Eszkimót tekintem annak, meg talán nemcsak én, mert annak volt egy nemzetközi karrierje. De tök mindegy, nem lóverseny, meg a kérdésen nem változtat.

Szóval amikor Tamás őrjöngve tépi le magáról a ruhát, vagy Kiki nem mer énekelni, olyankor hogyhogy nem zavarja őket a kamera a természetes viselkedésben?

Nem zavarja, de befolyásolja őket, és ez szerintem majdnem minden dokumentumfilmben így van. A filmezés szituációja a tárgyat vagy az alanyt nagyon sok esetben inspirálja. Nem biztos, hogy a Tamás ekkora cirkuszt rendezett volna, hogyha nincs ott a kamera. Nem biztos, hogy bevágta volna az üveget. Nem biztos, hogy a Kiki ilyen intenzíven és ilyen gyorsuló sebességgel ment volna bele a saját világába, hogyha nincs kamera. A kamera jelenléte mindig ad egy megkülönböztetett fontosságot a pillanatnak, talán éppen azért, mert lehet tudni, hogy egyrészt fennmarad, másrészt pedig nyilvánosságra kerülhet. Azt hiszem, ettől inspiratív sok esetben. Ami miatt, ha nagyon szőrözni akarunk, azt is mondhatjuk, hogy innentől kezdve hamis, hiszen nem így lett volna, "hogyha". De a molekuláris fizikából is tudjuk, hogy abban a pillanatban, amikor elkezdjük figyelni egy elektron mozgását, az elektron mozgása megváltozik. Ez az élet.

Ma reggel fölkeltem, és reggeli közben szokás szerint megnéztem a Rocktérítőt—

(Nevet) Igen, fogmosás közben. Az egyébként jó, egy hosszú fogmosáshoz. Mondják, hogy a három percet azért csináljuk végig. Na és akkor másfél órásat! Mert a filmet azért mindig végignézem. Akkor az tuti, hogy a fogak állati rendben lesznek tartva – de az is lehet, hogy elkopnának. Na jó, mindenesetre jó a gondolat.

Egy ide kapcsolódó dolog jutott eszembe a film nézése közben. Amikor Áron mondja Tamásnak, hogy egyedül őt és Dixit tiltották ki, Tamás azt feleli: „De azt mondtátok, a Dixi még mindig nem olyan durva, mint én vagyok.” Érezni, hogy Tamás dokumentálni akarja, hogy ez elhangzott, ugyanis büszke rá.

Igen. Igen, abszolút. Persze. Nagyon jó a megfigyelés, de szerintem még sok ilyen van: apró momentumok, amikkel elárulja magát, hogy azt akkor ő ott üzente. Üzente az unokájának.

Illetve egy vetítés után kérdeztelek, hogy az öreg néni miért nem engedi be Tamást, miközben látja a kamerásokat, és nyilvánvalóan meg volt beszélve, hogy jönnek forgatni. Azt válaszoltad, az öreg néni játszotta a saját szerepét.

Őneki az az imidzse és az a szerepe. Az életben mindannyian állandóan szerepeket játszunk különböző helyzetekben. Mindannyiunknak van tíz-húsz-harminc-negyven szerepe, de lehet, hogy csak három, mindegy, és ezeket váltogatjuk, ezeket játsszuk. És mondjuk ez az – én nem mondanám, hogy öreg, mert lehet, hogy én most öregebb vagyok, mint ő akkor…

De nem látszik rajtad.

(Nevet) De mondjuk maradjunk néninél.

Idősebb hölgy.

Igen. A kamera előtt az tulajdonképpen egy menedék. Egy kicsit nehéz helyzet a kamera elé állni, mert akkor az ember elkezdi óhatatlanul kívülről saját magát elképzelni, hogy „Most milyen vagyok?” Pláne olyan ember, aki keveset szokott saját magán gondolkozni, hogy „Ki is vagyok én?” meg „Mit miért csinálok?” Hirtelen egy önreflexív helyzetbe kerül, és egy csomó szorongás jön elő. És ebben a szorongásban egy nagyon jó védőbástya ez a szerep. Hogyha valakinek van egy jól kidolgozott szerepe, akkor ő abba a vágányba szépen beleáll, és valószínűleg a néni is ezt csinálta. Őneki az a szerepe, hogy „Kisfiam, ne szórakozzál, mert beszólok a…”

„- Nem hallotta mit mondott az Áron? – Mindenáron.”

(Nevet) Igen.

Tamásnak viszont nem okozott problémát, mert egész életében úgy élt, hogy őt nézik.

Igen. És mondjuk visszatérve: közös vonás talán a Kikivel, hogy mind a két főszereplő meg akarja mutatni magát. Pajor egy színpadon élő ember, aki állandóan abban él és azt próbálgatja, hogy milyen az, amikor „Mindenki engem néz, és én most megmondom a frankót”. Őnála ez nagyon filmre való objektum ilyen szempontból, merthogy mutatni akarja magát, én meg közvetíteni akarom őt, tehát ilyen szempontból jól elvagyunk. Kikinek pedig az a problémája ebben a pszichodráma csoportban, az alapkérdés, amit ő odahozott, az az, hogy nem jön ki hang a torkomon, nem tudom magamat megmutatni, nem tudok spontán megnyilvánulni.

A felvétel pedig segítette a folyamatot.

Pontosan. Mert mindnyájan, én is azt akartam, hogy megnyilvánuljon, meg ő is azt akarta, hogy ő megnyilvánuljon. Tehát együtt dolgoztunk ezen. Ilyen szempontból mind a két fél egy szerencsés találkozásban részesült, mert valahogyan az exhibíció és az archiválás, dokumentálás, nyilvánosságra hozás gesztusai itt szépen találkoznak.

De ez felelősséggel jár. Legutóbb a metrón utazva levezettem neked, hogy szerintem döntő szereped lehetett Tamás megtérésben.

Igen. Ez megint olyan, hogy "Mi lett volna, ha...", de nem tagadhatom le, hogy én ott voltam, és valamilyen módon szerepet játszottam. (...) Csak az órát akarom megnézni, mert nem végtelen az időm.

Tizennégy-huszonnégy van.

Nekem legkésőbb háromra otthon kell lennem.

Villáminterjú.

Jó, oké.

Beszélsz olyan gyorsan, hogy így is elegendő legyen az anyag.

Persze, persze, kockázatok és mellékhatások, és aztán majd babrálhattok a szöveggel, hogy mit lehet ebből kiszedni, mit lehet benne hagyni.

Ez most olyan, amit nem kell annyira szerkesztgetni.

Ezt ti tudjátok.

Gyakorlott nyilatkozó vagy. Akkor az interjú végén megkérhetnénk, hogy mesélj nekünk Dixiről? Mi pedig videóra vennénk.

Ismeritek a Dixi-filmet?

Az Oláh Lehel-félét? Igen, de sajnos nem láttuk. Nagy szerencse kell, hogy egy ilyen filmet elcsípjen az ember.

Ismeritek a srácot, aki rendezte?

Nem.

Azon gondolkozom, hogy hol találkoztam vele utoljára. Eléggé megváltozott a Lehel is persze, eltelt egy jópár év, de… Vagy eszembe jut, vagy nem. Oláh Lehelt azért meg lehet találni, és talán még mindig ez a hagyományosan bevált útja, hogy a rendezőt felhívjuk telefonon, és otthon leveszi a filmet a polcról. Ez egyelőre működik. Én se láttam a filmet, az a vicc. (Nevet) Nem láttam, csak emlékszem, hogy készült, meg tudom, hogy elkészült, meg azt is tudom, hogy jó lett, és majd egyszer én is megnézem, hogyha lehet. Gyakorlott interjúalany vagyok, de Dixiről nem tudok csak úgy előhúzni egy vicces sztorit a cilinderből.

És ha elmeséled, milyennek láttad a Rocktérítő forgatása közben? De gondolom előtte és utána is ismerted.

(Nevet) Persze. Nem is tudok visszaemlékezni arra az időre, amikor nem ismertem a Dixit.

Ez már jó lett volna a videóra.

Most mozgóképet fogtok forgatni?

Igen, digitális fényképezővel.

Nem kell nektek egy statív?

Az mi?

Amire rárakod.

Neked van ilyened direkt erre?

Persze, itt a táskámban.

Nahát. Eddig könyvstócra pakoltam. Hogyan kell használni?

Úgy görbíted, ahogy akarod, és rá lehet markolni bármire.

Segítesz? Még jó, hogy hordod magadnál.

Igen, hordom magammal, mert hátha kell. Így. És most oda rakod, ahova akarod.

Adjuk oda Jánosnak, ő jobban ért hozzá. Ja, hogy ezt így hajlítod?

Igen, ez hajlítgatós téma. Ez nagyon jó cucc egyébként, mert általában ezek a kézben készült dolgok nem olyan jók. Tegyük ide föl, mert különben nagyon alulnézetből lesz.

De innen nem lesz nagyon halk?

Hm, azt nem tudom.

A diktafon úgyis veszi, legfeljebb alávágjuk.

Ezt nem tudom, mert én nem akarok hozzászólni, ez veszélyes téma. De most nézzétek meg, hogy körülbelül jó-e.

Nyugalom, nem fogod visszahallani, hogy „Bezzeg a Xantus azt mondta, de nem volt igaza, milyen filmrendező az ilyen?”

(Nevet) „Jól átvert.”

Hú.

Fényileg rossz? Nagyon alulnézeti? Hát akkor följebb kell rakni, erre a korlátra.

Nem fog leesni?

Nem fog ez leesni. Nem fog leesni. Gyere ide székkel együtt. Így. Oda kéne nektek beülni.

Akkor végül is ne kapcsoljam le a diktafont?

Ne. Valami legyen belőle. Mert lehet, hogy azért mégis leesik. (Nevet) Ülj le, mert különben nem tudok kihez beszélni, és az béna, érted. És akkor úgy beszélgessünk. Nézd meg a kontúrt, meg hogy egyáltalán van-e. És mondjuk nem kellene mozgatni a korlátot, mert akkor semmit sem érünk az egésszel. Jó a kép?

Szerintem jó. Nekem tetszik.

Jó. Az elég.

Ez jó alapelv.

Egy embernek tetszik, az már jó.

Úgyse lehet mindenkinek a kedvére tenni.

Persze. (Nevet)

Egy pillanat, mindjárt megvagyunk. Most épp mi csinálunk magunkból bohócot.

Hát figyelj ide, nem rögzítjük, úgyhogy az utókor nem fogja tudni. (...) De csinálhatjuk az enyémmel is, és akkor majd átküldöm. Mondjuk az, hogy "Nem is emlékszem olyan időre, amikor ne ismertem volna a Dixit", nem annyira jó duma, hogy emiatt hegyeket megmozgassunk. (Nevet)

Ne csak annyit mondj.

(Nevet) Jó, akkor indítsd el, ha tudod, és tedd le a feneked a székre. És akkor én ezt így mindenesetre, ha már megbeszéltük, akkor benyomom, hogy: „Nem is emlékszem olyan időre, amikor ne ismertem volna már a Dixit.” És aztán pedig azt is benyomom, hogy érdekes módon amikor főiskolás voltam, akkor volt első évben egy olyan feladat, hogy hangdokumentum-interjúszerűséget kellett csinálni valamilyen témáról, és az én választott témám az utópia volt. Interjúkat készítettem azokkal a művészekkel, akiket én akkor nagyon komolyan vettem. Szentjóby Tamás és Ascher Tamás is benne volt ebben a válogatásban, meg még néhány ember. Az volt a kérdés a beszélgetésekkor, hogy „Mi a te utópiád, hogyan képzeled el az ideális jövőt, még ha nem is reális? Egyáltalán: mi az, hogy utópia?” Ami a mostani „van-e egyáltalán valami a felvételen vagy nincsen"-helyzetről eszembe jut, az az, hogy a Szentjóbyval sokat beszélgettünk, és semmi nem maradt meg belőle. Készen lett, és megállapítottuk, hogy valahogyan semmi nem került belőle felvételre. És ő, aki már eleve elhárította volna magáról ezt a helyzetet, mert nem nagyon akart beszélni, akkor azt mondta, hogy „Miért nem kérdezed meg a Dixit? A Dixi akármennyit beszél neked az utópiáról mint olyanról.” Ezek az anyagok sem maradtak meg, úgyhogy ezért is fontos, hogy legalább ami rögzítésre került, az meglegyen és jó legyen.

Hát a Dixi… Tekintve, hogy tegnap vagy tegnapelőtt vetítettem a hallgatóknak a Rocktérítőt arról a remek másolatról, amit tőletek kaptam, azok a dolgok jutnak eszembe, hogy például ő milyen sok időt töltött el ott guggolva a Fiatal Művészek Klubja pinceablakánál, kint a kertben. Merthogy ő is nagyon gyakran ki volt tiltva a klubból. Ott guggol, nyomja a szöveget, és lehet látni, hogy a Pajor szivacsként issza azt a szabadverset, gondolati pörgést, ami a Dixinek az idegpályája, mint a flipperben a golyók, csak 3D-ben tudott körberohangászni. Ezzel nagyon sok emberre tett nagyon erős hatást. Azokban az időkben azok a kreatív emberek, akik deviánsak voltak és nem tudtak betagozódni az egyetemi képzésbe vagy ebbe-abba-amabba, nagyon gyakran vagy a Balázs Béla Stúdióban forgattak filmeket, vagy a rockszínpadon kötöttek ki. Ez volt a két olyan szabad hely, amihez még nem kellett olyan nagy invesztíció. Elég volt négy-öt ember, akik akartak valamit csinálni, és akkor azok összerakták azt az alapfelszerelést, ami kellett ahhoz, hogy kiállhassanak egy színpadra, ahol erjedésben lehetett érzelmi telítettséggel és azt mondani, amit akarsz. Ez az alternatív szcéna egy kis megtűrt gettó volt, mint ahogy a maga nemében a Balázs Béla Stúdió is. Az állam egy nagyjátékfilm pénzével támogatta az éves működését a stúdiónak, ami arra volt kitalálva, hogy a főiskolát végzett alkotók egy kicsit próbálgathassák a szárnyaikat, mielőtt kilépnek a közönség elé. Ennek az volt az egyik záradéka, hogy nincs bemutatási kötelezettség. És ha nincs bemutatási kötelezettség, az azt jelenti, hogy mindent be lehet tiltani. „Nem baj, kisfiam, most mellényúltál, úgyse látja senki.” Ezért aztán odamehetett egy csomó olyan ember, akit egyébként nem engedtek volna semmifajta szócsőnek a közelébe, mert tudták, hogy olyasmit fog mondani, ami nem szalonképes. Ezek az emberek többnyire vagy a Balázs Béla Stúdióban forgattak filmet, vagy a rockszínpadon jelentek meg. Kreatív emberek voltak, és azt akarták, hogy láthatóak és hallhatóak legyenek. A Dixi ezeket az embereket erősen inspirálta, befolyásolta és tanította tulajdonképpen. Volt benne egy hallatlan bátorság és egy hallatlan szabadság, ami nagyon sok olyan embert inspirált, akik akartak valamit mondani.

Azért guggolt ott, mert bár ki volt tiltva, de úgy még tudott beszélgetni?

Igen, ezáltal ő is részt vett valamennyire az életben.

És mit keresett ő a Fiatal Művészek Klubjában?

Néhány ember örök fiatal. Ő mindig is fiatal maradt, mert nem tagozódott be semmilyen módon a társadalomba. Erről az jut eszembe, hogy amiket csináltam, azok is általában egy kicsit eltérő dolgok voltak. Nem olyan, mint amit egyébként lehetett látni a moziban. Ezek általában veszélyesek, mert a fennálló ódzkodik, idegenkedik attól, hogy valamiféle paradigmaváltásnak a veszélye bejöjjön. Hogyha valaki nagyon mást csinál, mint ami a megszokott, és ráadásul az embernek van egy olyan érzése, hogy ez jó, akkor az abban a pillanatban veszélyes kezd lenni, mert akkor elszabadulhat a pokol. Az emberek elkezdenek teljesen másféleképpen filmet csinálni. Én abban az időben már elmúltam negyven, az biztos, amikor - már a halála után - forgattunk egy filmet a Krassó Gyuriról. Lement a Duna TV-ben, de egy kicsit az is rendetlen film volt, és nem volt olyan nagyon egyértelmű az egész úgy, ahogy van. És hogy kicsit elvegyék az élét, emlékszem, úgy konferálták fel a televízióban, hogy „Fiatal alkotók filmjét láthatjuk.” Mert a fiatal alkotónak még megsimogatjuk a buksiját, hogy „Hát most így sikerült, de majd legközelebb, majd ha már nem leszel fiatal alkotó, és felelősen fogsz a témához közelíteni…” Ezzel a nézőtől egy kicsit elnézést kérnek. „Fiatal alkotó filmje, úgy tessék nézni, hogy ezek csak fiatal alkotók.” Ami jó nagy marhaság, mert az ember öreg korában is fiatal alkotó. Nem hiszem, hogy maga az alkotás különösebben életkorhoz köthető. Ha az alkotási folyamatot nézzük, tök mindegy, hogy egy ötven-hatvan-hetven éves ember már beletörődik abba, hogy a jó munkához idő kell, a fiatalnak meg nincs türelme, ezért aztán vagy kicsúszik, vagy nem jól csúszik ki, de még az is lehet érdekes. Ezek különbségek, de nem alapvető különbségek. A forrás mindig fiatal. Nem a polgári emberi életkortól és a társadalmi megítéléstől függ, hanem az egy forrás, ami jön, és fiatal, mert ott születik.

Dolgozol most valamilyen filmen?

Dolgozom. Több filmen dolgozom. Nézd, szerintem senki nem beszél szívesen a folyamatban lévő terveiről. Részben valamiféle mágikus okokból, másrészt meg egy nagyon logikus okból: amíg valami nincs kész, és az ember rányitja a fedőt, fény kerül rá, beleszagolnak az emberek a fazékba, és valamilyen választ kapsz, például valaki fintorog, hogy „Hú, de finom lesz ez a leves”, addig az alkotási folyamat túl korai stádiumban van ahhoz, hogy ne sértse, ne befolyásolja, ne vigye mellékvágányra a munkádat az, hogy valaki már nyilatkozott róla, holott még nincs is kész. A harmadik, amitől mindenki fél – paranoiásak vagyunk manapság -, hogy lelopják. Úgyhogy az ember ilyenkor próbál nagyon dodonai válaszokat adni, hogy van egy marhajó forgatókönyvünk, amit a Sallai Ervinnel írtunk, illetve az ő könyvén dolgoztunk együtt egy kicsit. Picikét átdolgoztuk, úgy, hogy én is a magaménak érezzem. Pedalománia a címe, és egy kerékpáros „koldus-és-királyfi”-történet, ezt fogjuk most beadni a Vajnáéknak. Aztán van egy másik könyv, amit az öregapámról írok. Azzal is van egy határidőm, valamikor júniusban már le kell adni a kész könyvet. Meg egy harmadik könyvön is dolgozom, az is nagyon izgalmas. Tulajdonképpen már megvan, de úgy érzem, még dolgozom rajta, átfésülöm, mert érdemes. Annak a témáját most nem mondanám meg, mert ott is mindenféle féltékenységek vannak, és az ember azt kapja, amit a minap kaptunk egy pszichodráma kongresszuson. Azt mondta valaki, hogy ő találta ki, hogy a pszichodrámáról filmet kell csinálni. Ez egy jó nagy baromság, de ilyenkor előkerülnek emberek, akikről kiderül, hogy már rég kitalálták az egészet, amit te csináltál. És ha kiderül, hogy másvalaki is dolgozik ezen a témán, akkor elkezdődik a furkálódás. Vannak emberek, akik rajta vannak a témán, és majd meglátjuk, ki jut el odáig, hogy abból legyen valami.

És ha öt év múlva nem lesz egy lenyilatkozott tervből semmi, az is mindig érdekes.

Igen. Elkezdünk iszapbirkózni, miközben még semmi nem történt, senki semmit nem tett le az asztalra. Hülyeség. Azt szoktam mondani a hallgatóknak, hogy az ötlet még nincsen, és nem kell nyilvánosságra hozni. A projektet lehet a nyilvánosságra hozni, de a projekt olyan dolog, hogy abban már több ember van, mindenki a magáénak tekinti, és már van egy olyan dokumentáció, amit le lehet tenni az asztalra, és ha valaki csak ezt látja, az is tudja, miről van szó. Tehát van olyan stádiuma az alkotási folyamatnak, amikor rá lehet nyitni a fazék fedelét. Most még nem érdemes igazán rányitni. Úgyhogy nagyon sokat nem tudok mondani. Ezen kívül persze tanítok a Filmművészeti Egyetem meg a BKF-en, és marhára élvezem.

Van tekintélyed? Tudják, miket tettél le az asztalra?

Hát nézd, abban a korosztályban, amelyik most suliba jár, azért jópáran vannak, akik látták mondjuk a Rocktérítőt. De énszerintem a tekintély nem… Jó, van egy olyan fajta tekintély is, hogy egyes emberek belépnek a terembe, és előtte mindenki kezet mos és befodrászolja magát, de az igazi tekintély szerintem egy kapcsolatban alakul ki. Ott általában egy kölcsönös respekt szokott lenni, és az az, ami jobban működik. Önmagában a tekintélytisztelet szerintem nem feltétlenül lendít előre sem az oktatáson, sem a kreatív együttműködésen. Tehát ha valakivel ne adj isten dolgozik az ember, aközben én nem tudok egy tekintélyt tisztelni, mert azzal lehet együtt dolgozni, aki ugyanolyan ember, mint te vagy. És valószínű, hogy a suliban is ez van, jó esetben ott is egy együttműködés történik. A protokoll, a forma persze jó, ha van, de nem hiszem, hogy a tekintélytisztelet lenne az alapja az oktatómunkának. Hát nagyon szépen köszönöm, én asszem elhúzom a csíkot.

Budapest, 2012. március 31.

A videofelvétel azóta elveszett, de a diktafon tényleg megőrizte az interjú végét.

A fényképet az interjú napján készítettük.

A felvétel, amelyet János felajánlott a blognak, itt található: Katt!